Szent Borbála Akadémiai Kör Egyesület

A mindenkori jobbítás szándékával,

a selmeci diákhagyományok továbbéltetéséért aggódó Barátaim!

Firmák, fuxok, balekok!

 Elolvasva Pataki Attila, v. Atyus, a. Sophoso gondolatait, javaslatait (továbbiakban alapgondolatok), a ma is még élő selmeci – soproni - miskolci diákhagyományaink megéléséről, összességében örültem. Ha tartalmának nem is, de annak, hogy leírta és így nyomatékosította, ami bennem és pár barátom fejében már pár éve megfogalmazódott, sőt tettünk is ellene, annak örültem. Mert úgy igaz, a szó elszáll, az írás megmarad, főleg ha nem rakjuk íróasztalunk porosodó fiókjába, arról nem is beszélve, ha teszünk érte.

 Amit Firmatársam papírra vetett, az analízissel alapvetően egyetértek, gyógyítási javaslataiban pedig lenne, amit vele tovább gondolnék, de ez maximum annyit jelent, hogy az infúziót melyik „karban” helyezzük el először és milyen mélyen.

 Egyetértésemet mi sem fejezi ki jobban, hogy egyik összefoglaló mondatát szeretném idézni és erre építve folytatni az én gondolataimmal.

 „Attól nem dől romlásba Nemzetünk, ha húsz-harminc eszkimó rendszeresen elénekli a Magyar Himnuszt, ha szűk dolmányban jár, és ha kiváló gulyást tud főzni. Attól azonban igen, ha a magyar elfelejti himnuszát, és a Kárpát-medencéről azt gondolja, hogy az a vizes világbajnokságra átadott uszodakomplexum egyik egysége.”

 Ez a mondat számomra, ha szimbolikusan is, de nagyon erőteljesen és pontosan fogalmazza meg, hogy mi a baj és mi lesz a következmény, ha a hagyományainktól, azok értéktartásától idegen szokásokat engedünk be a Selmec – Sopron – Miskolc hármas tengelybe.

 Itt szeretnék bekapcsolódni kiegészítés jelleggel Atyus – Sophoso feltáró fejtegetésébe.

De azért is, mert jó értelemben megszólíttattam. Hisz alelnöke vagyok a Szent Borbála Akadémiai Kör Egyesületnek, így oka is a 2017-es selmeci esetnek, mely szerencsére megtörtént.

 Miért mondom, hogy szerencsére?

 Először is, mert ha egy konfliktushelyzet példás kezelését tapasztalom az „egymásnak feszülő” felek között, az már önmagában örömteli. Úri dolog. Ez Selmecbányán 2017. szeptember 9-én délután, sörrel a kézben, mindenki részéről így történt.

Természetesen azért nem javaslom, hogy teremtsünk konfliktusokat, mert ily módon szeretnénk úri huncutságainkat, örömködve megélni!

 Másodsorban azért szerencse, mert a történelmi idő múlásával minden változik és ezt észre kell venni!

 Tempora mutantur et nos mutamur in illis! – Változnak az idők és benne mi is!

 A változás pedig mindig konfliktusokat is teremt a résztvevők között, amit fel kell tudni oldani, hogy az érték tovább élhessen. Ahogy a szőlőlé minden évben kiforrja magát, hogy megteremtődjön a pótolhatatlan. És mennyire félre lehet kezelni a mustot, a murcit, a hordót, az új bort, hogy ihatatlanná váljék! Kell a bölcs szakértelem!

Már pedig a magyar bányászat, kohászat és az oktatás szempontjából történelmi változásokon estünk át, vagy ki tudja, hol van a vége. Ez pedig komoly hatással van a terület felsőktatására és az abban részvevőkre is. A magyar nehézipar struktúrája, gazdálkodása, súlya alapvetően megváltozott a hátunk mögött hagyott 30 évben. Ez komoly kihatással érintette a nagyvállalatok által támogatott, csúnya szóval mondva, szektorokat, így az egyetemi ifjúság hagyomány-gyakorlását is, még ha ezek nagyvállalati tételeket nem is jelentettek.

A felsőfokú oktatás szerkezete, szintén alapvető változások alanya volt az universitas-ok kialakításával és az un. bolognai rendszer beengedésével. Egyetemeinket érintő átalakulások a hallgatók részére más életvitelt, szempontrendszert alakítottak ki, ami a hagyományok súlyát, gyakorlását szintén nem hagyta érintetlenül. A selmeci eset pedig látványosan hozta felszínre, hogy változtak az idők, vannak kérdések, amiket meg kell válaszolni nem csak koszorúzási vagy felvonulási sorrend vonatkozásában.

 Harmadsorban pedig azért örülök, mert ez az eset szembesít bennünket azzal a mindenkori ténnyel is, hogy ne gondolja senki, hogy csak az ő zsebében van a bölcsek köve és az pedig úgy van, hogy …

Egyesületünk zászlóőrségének vezénylő kapitánya szokta mondani, mikor hagyományaink megélése közben polémiába keveredünk - természetesen mindenki hivatkozva az ősökre - mit hogyan is kell jól, helyesen csinálni: Nehogy megmondja már azt nekem pontosan valaki, hogy pl. 1823-ban mi volt a pontos és mindenki által követett koreográfia vagy ruházat!

Ennek igazolására szolgáljon, egy a XIX. Század közepén készült fénykép, a selmeci fírmákról.

Szembetűnően látszik, hogy csak ruházatuk mennyire nem egy kaptafára készült. Meri valaki gondolni, hogy őseinknek ebbéli vitáik ne lettek volna, ahogy azon is, hogy ki éli igaz módon a hagyományt és ki nem? Nem is beszélve a valóban forradalmi időkről, mikor még a nemzetiségi hovatartozás is komoly szemponttá vált. Ezen civakodásaiknak, élre menő vitáiknak komoly irodalma van.

Itt fontosnak érzem kijelenteni, hogy senki ne gondolja, hogy hagyományaink megélését korlátok nélkül, napjainkra jellemző szabadossággal el tudom képzelni. Nem! Nem! Nem! Szükség van alapvető iratlan szabályainkra, azok betartására. Esetleg rögzíteni is lehet azokat széles egyetértéssel, de ezt nem tartom szükségesnek, ahogy az emberi találkozáskor illendő köszönések formáját sem írott paragrafusok határozzák meg.

 „És mégis élünk”, ahogy Vitéz Somogyvári Gyula (Gyula diák) könyvének címe mondja. A selmeci diákhagyományok élnek. Élniük is kell tovább, de hogyan? Megjegyzem, életét nem látom életveszélyben, mint ahogy valamikor a szocializmust a szakadék szélén és lezuhant. Csak veszélyben, hogy ne kopjon több száz éves fénye!

Komoly kérdések vetődtek fel, amelyek válaszra várnak és jóval többről van szó annál, hogy ki hanyadik a sorban, mikor pl. tiszteletünket akarjuk kifejezni nagyjaink előtt. Ezek súlyosságát a. Sophoso alapgondolataiban jól érzékeltette, mint ahogy azt is, hogy a válaszokat alapvetően a diákokért a diákságnak kell megadni! Mert ahogy a név is mutatja, a diákhagyományokról beszélünk és mi idősebb fírmák is „csak” azt játszuk, komoly ragaszkodással életünk végéig.

Viszont meggyőződésem, hogy a háttérben való szerves részvételünk nélkül ez nem megoldható. Erre a mondatomra a későbbiek során vissza fogok térni.

 Ahhoz, hogy egy problémát megválaszolhassunk, megoldjunk, mindig tudnunk kell, hogy egy jelenségnek mi az oka és mi az, ami következmény! Ezt pontosan ketté kell választani és a tünetek kezelése mellett az okokat kell megszüntetni.

Az alapgondolatokban a felsorolt problémák között, amelyekkel mind egyetértek, nótáink tudatlanságától hagyományaink tőrdöféséig, okok és okozatok egyaránt szerepelnek. Meggyőződésem, hogy a felvetett és még felvetődő kérdésekről meg kell tudni mondani, hogy mennyiben ok és mennyire következmény. Mert jó futballhasonlattal élve, hiába szapuljuk a pályán akár lelküket is kitevő aranylábú fiainkat, a játéktudásuk szintjéért alapvetően nem őket terheli a felelősség és a zöld gyepet, hanem azt a közeget, amiben játszatják őket. Visszakanyarodva hozzánk, a felsorolt fájó pontokért alapvetően nem a fiatal fírmák, főleg balekok és pogányok a felelősek, mert ők az új játékosok.

 Az ok-okozat kettéválasztás sokszor nehéz, a megnevezett ok megszüntetéséről nem is beszélve. Mert pl. azt ma már senki nem vitatja, hogy a hátunk mögött hagyott kommunizmus, diákhagyományainkat, mint ahogy másokét is, alapvetően fojtogatta és ez a volt ideológia okként megnevezhető. De azt is könnyen be lehet látni, hogy ezt az okot, a kultúrát őrzők nagy tisztelete mellett, nem lett volna könnyű felszámolni a „béketábor” keretein belül.

Hasonlóan nehéz kérdéskör napjaink hagyománygyaluló intézmény-környezete, az alapgondolatokban említett tőrdöfések, mint az osztott rendszer bevezetése és egyetemeink bővülése. Korunknak ezek a racionálisnak, a hallgató részére nagyobb lehetőséget gyarapítónak tűnő intézkedései számomra nem meggyőzőek és még találkoznom sem sikerült olyan magyarországi oktatóval, hallgatóval, ki cáfolta érzéseimet. De ezt nekem nem tisztem eldönteni. Azt viszont merem vállalni, hogy ez a környezet valóban tőrdöfés a diákhagyományoknak és egyik oka diákhagyományaink devalválódásának. De ha oka is, már pedig az, akkor megszüntethető? Racionális kérdés ez? Vagy alkalmazkodnunk kell? Legalább olyan súlyos kérdés, mint amit feltehettünk 50-60 évvel ezelőtt kezdődött és azóta lezárult időszakra vonatkozólag.

 Az alapgondolatban felsorakoztatott problémák közül számomra kettő fő ok körvonalazódott. Az egyik az intézményi környezetben létrejött változások, a másik a hagyományok megélésére, összekovácsoló szakmai utakra fordítható anyagi források megcsappanása. Én személy szerint az utóbbit kevésbé érzem veszélyesnek.

Viszont véleményem szerint létezik egy harmadik fő ok is, amire az alapgondolat tartalmával részben utal is, de nem válik konkréttá, mint ahogy a többször említett „tőrdöfések”.

Ennek a megfogalmazása előtt én is elmondanék pár történetet, amit személyesen volt szerencsém megtapasztalni vagy több hiteles személyes forrásból megerősítve igazolva tudni.

 Az elmúlt évtized alatt egyesületünket több alkalommal érte az a megtiszteltetés, hogy meghívást kapott hallgatói szakestélyre. Erőnkhöz mérten ezeken részt is vettünk és soha nem maradt el a szakestély előtt és után az irányunkba, „öregek” felé forduló hallgatói érdeklődés: Milyen volt? Hogy legyen? Ti hogy csináltátok, hogy csinálnátok? Gondolom ezt, az iskolát nem tegnap befejezettek között többen megtapasztalták és azt is, hogy ezek a beszélgetések remek dolgok a diákhagyományok érdekében.

Mindemellett mi is tapasztaltuk a hallgatók szakestélyen való részvételi szokásait, ami szinte köztük természetesnek tűnik és azt, amiről Sophoso parazita szokások elnevezés alatt beszél. Ezt legszembetűnőbben Miskolcon, az UNESCO szakestélyen sikerült megtapasztalni, ahol a résztvevő hallgatóság tekintélyes része két eks közötti időszakot a szakesten kívüli helységben dohányozva és szomjukat oltva töltötték el. Ez következmény!

De ugyanilyen feltűnő volt, hogy ezen a valóban jeles, az ősi almamáter falait napjainkig megtisztelő siker kapcsán tartott, széles vendégkörrel megrendezésre kerülő ünnepünkön, miért nincs ott egyetemünk legmagasabb képviselete? Még egy üzenet sem jött a rektori széktől arra a rendezvényre, mely a legünnepélyesebb eseménye diákhagyományunk rendszerének. Pedig nem kellett politikai, ideológiai védfalat sem nyújtani, kockázatot vállalni a sikerért megdolgozók és ünneplők védelméért, ahogy több tíz évvel ezelőtt még ezt is megtették páran.

 Az elmúlt években az egyetemi kancellária intézményének bevezetésével izgalmas harc indult a soproni egyetemen a hallgatók és a kancellária között. Az elmérgesedett konfliktust az váltotta ki, hogy a hivatal napjaink jogkörnyezetére hivatkozva, figyelmeztette a hallgatókat, ha waldenjükön továbbra is hordanák a szokásos flekniket, címereket, intézményi emblémákat, mint egyetemek címere, sörnevek, cégek logója, stb, akkor azt csak a megfelelő jogdíjak megfizetésével tehetik, különben törvénytelen tevékenységet folytatnak. Az utcára kilépve pedig adóköteles reklámtevékenységet végeznek. Aki ezt nem veszi figyelembe, az ellen közigazgatási eljárás indítható.

Állítólag az még senkinek nem jutott eszébe, hogy Ruzsinszky László: Tempus című regényének eredeti címlapján szerepeltetett piros szívet jogtalanul tenné fel valaki waldenjére, aufjára, grúbenjére. A szerelem szimbólumát, megvallását még nem kívánták korlátozni. Mindenhol esik homokszem a gépezetbe.

Az évekig elhúzódó vita nyugvópontra jutott-e és mi módon, arról nincsenek pontos információim, de azt hiszem ez nem is lényeges kérdés a diákság és körbeölelő intézménye szempontjából.

A soproni egyetem idei valétabáljának meghívóján az egyetem címere nem szerepelhetett, mert az reklámtevékenységnek számítana a család és barátok körében, ami szintén jogi következményeket vonhatna maga után. De az is említésre méltó, hogy a valétálók hivatalosan saját diákszervezetük nevében nem, csak bújtatva, külső magánemberként rendezhették meg báljukat.

 A miskolci egyetemen a megrendezésre kerülő gólyabálhoz, alkalomnak megfelelő helységet az egyetem biztosítja, az egyetem aulájával. Mikor két évvel ezelőtt furcsáltam a bál belépőjének általam magasnak vélt árát, tájékozottabb hallgatók engem is tájékoztattak, hogy ez nem olyan drága, mert ebben benne van a kérhető vacsora, a zenekar, a rendezői tevékenység és a terembérlet, ami elég magas.

Terembérlet? Értetlenkedtem. Az egyetem bérleti díjat fizettet hallgatóival, hogy az egyetem falai közt szombat este üres aulájában megrendezésre kerül a hagyományos gólyabál? Nem rezsidíjat, bérleti díjat. Ezt a tényt nem csak hallgatói részről is megerősítették számomra, elmagyarázva, hogy a jogkörnyezet és a külső bálszervezők, …  Értem, mondtam és elgondolkodtam, hogy családom legközelebbi összejövetelére én is kérek helység- (mint konyha, toalett, nappali) – és amortizációs díjat.

 Miskolci gépész, bányász hallgatók, kikkel egyesületünk jó kapcsolatot ápol, tavaly aggodalommal mesélték, hogy a balekavató, firmaavató szakestélyeik Egyetemvároson belüli megtartása veszélybe került, mert az E/1-es kollégiumban fenntartott klubhelyiség üzemeltetése folyamatosan bizonytalan. Ezért ők megkeresve az egyetem illetékes vezetését, felajánlották, hogy társadalmi munkában felújítják Egyetemváros területén belüli volt rektori épületet, hogy az megfelelő legyen diákrendezvényeik számára. Azzal lettek elutasítva, hogy ezen jellegű munkákat csak közbeszerzési pályáztatás során lehet elvégeztetni, ők pedig nem pályázatképesek.

 Az pedig már végképp nem jogi kérdés és nehezen lehet paragrafusok mögé bújva megmagyarázni, ami a tavalyi szalagavató szakestély után éjféltájban történt. Valétaelnök vezetésével, végzett firmák és hallgatók az E/5 valétába szerettünk volna felmenni, tovább beszélgetni és a söröket a romlástól megvédeni. Lehettünk vagy tízen. Természetesen vidám hangulatban voltunk, amit szintén szerettünk volna megőrizni, akár csak hagyományainkat. De nem sikerült, mármint vidámnak maradni, mert a porta feladatokat ellátó ügyeletes portása tájékoztatott bennünket, hogy márpedig idegenek este 11 után a kollégiumba be nem mehetnek, a kollégiumi szabályzat szerint. Aki pedig ennek nem tesz eleget, mert hangot adtunk elégedetlenkedésünknek, arra az iderendelt biztonsági őrt (a. Szekrényt) ráengedi. Ettől persze nem ijedtünk meg, hisz elég bátornak éreztük magunkat, volt akit huncut együttműködő módon nem vett észre ahogy felsurrant, én pedig mosolyt fakasztó polemizálást folytattam vele, hogy gurítson ki, hisz Golyó vagyok, az exdiákrektor.

De mivel egyes arcokon az esetleges kellemetlen következmények félelmét láttuk felfedezni, ezért egyetemen kívüliek visszavonulót fújtunk és kerestünk egy nyugodtabb helyet, ahol a bányászegyenruhába öltözött társaság nem keltett félelmet, még belső házirend alapján sem. Talán nekik Grófnő lett a védőszentjük, aki odafent is szomorkodva mosolyoghatott. (Bizonyára többen vagyunk, kik emlékszünk legendás portásasszonyunkra.)

 Az általam most röviden leírt eseményekről pedig a hallgatók beszélnek, levonják konzekvenciáikat jól-rosszul és aszerint viselkednek szakestélyen, az előadókban, a „tejbárakban”.

 Ezen elkeserítő, nem kitalált történeteket én mind okként jelölöm meg. Mit értek ez alatt?

 Az újonnan érkező generációk számára, mi az előttük járók, mind mintaként létezünk. Szülőként, kollégaként, (élet)tanárként egyaránt. Akarva, akaratlanul, hivatalosan, nem hivatalosan. Viselkedésünk, beszélgetéseink, viszonyulásaink az intézményekhez, a paragrafusokhoz, alakítják értékrendjüket, gondolkodásukat, viselkedésüket. Az lesz számukra fontos, tiszteletet érdemlő vagy mellőzött, ahogy azt látják elődeiktől. Úgy fognak viszonyulni előírásokhoz, értelmeshez, értelmetlenhez, ahogy azt tőlünk látják. Rugalmasságuk, áthidaló képességük akkor alakul ki, ha valahol megtapasztalják, hogy lehet azt is. Életük minőségi alakulásának mi vagyunk az ok és ők a következmény. Ha mi, szakmai szervezetek, oktatási intézmények, a stafétát átvevők számára nem mutatunk elvárt értékrendünkhöz, diákhagyományainkhoz méltó mintát, akkor ne csodálkozzunk, hogy az önmagát mindig kereső ifjúság az új ötletek mellett „parazita szokásokat” is gyakorolni kezd. Sőt elhagyják szervezeteinket.

A miskolci gépészek gólyái, a 2017-es első balekokításon 260-an jelentek meg. Mikor október végén soraimat írom, már csak cca. 60-an voltak a padsorokban. Ezt a vészes lemorzsolódást badarság lenne azzal elütni, hogy majd belőlük lesz a kis számú, de kemény mag.

Ha mi nem tekintjük tanulmányaink szervesen fontos részének a diákhagyományok éltetését, segítését, akár paragrafusokkal szemben is, akkor ne csodálkozzunk, ha az utánunk következők komoly játékában több kivetnivalót vélünk felfedezni, mint amit életkorunkból kifolyólag csak generációs ellentétnek lehetne nevezni. A háttérben való szerves részvételünk egyik legfontosabb alappillére ez, amire több mondattal ezelőtt utaltam.

 Itt pedig szeretnék pár mondatot fűzni a 2017-es selmeci esethez, az elmondottaim szellemében.

Hagyományaink megélésének hígulását, a beszivárgó „parazita jelenségeknek” okát nem hiszem, hogy az okozná, ha számunkra még ismeretlen közösség nagy tisztelettel magukévá szeretnék tenni a számukra elismerést kivívó tradíciókat.

Én voltam a Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Kar hallgatóinak selmeci szellemben megtartott szakestélyén. Már az esten megfogalmazódott bennem és az absztinens másnap is megerősítette, hogy ősi karok szakestélyeit megszégyenítő magas színvonalon folyt a tiszteletet tartó és parancsoló, szellemes, vidám, jó humorú, nótaismerő cécó. Mindez úgy, hogy a jelenlévő cca. 100 résztvevőből csak mi vendégek láttuk, éreztük, Selmecbánya köveinek kisugárzását. Mindez úgy, hogy 20 évvel ezelőtt egy volt miskolci kohómérnök oktató fírma a BME-en vetette meg lábát és vetette el a magot. Vessük vagy dicsérjük érte?

Nagyon megérdemlőnek és helyesnek tartom, hogy meghívtuk és elvittük őket szent helyünkre. Érzékelhetően meghatódottsággal vettek részt minden hivatalos és nem hivatalos rendezvényeinken. Adóztak az általuk is nagy kultuszban részesülő selmeci szellem és a műszaki tudományok selmeci professzorai előtt. Ez pedig engem meggyőzött, a bennem szintén régóta megfogalmazódott gondolatról, hogy a Selmeci Diákhagyományok több, mint a sok közül egy társadalmi réteg sajátos értéket adó szokásrendszere. Mert én olyan íratlan értékrendszernek tartom, ami emberi tartást ad, mely mentén teljes életet lehet élni. Ezt pedig nem lehet megvonni senkitől, ki ha nem is a kohó mellett teljesít szolgálatot. Egyházi hasonlattal élve Csíksomlyóról sem kergetnek el senkit, mert protestáns vagy ateista, pedig tipikus katolikus liturgia.

Nekünk csak örülni kell, hogy kisugárzásunk nem csak látható, hanem vonzó is. De természetesen nem szeretnék asszimilációt, színevesztett egybeolvadást. Sajátosságait mindenki megőrizve élje meg nemes hagyományainkat. Büszkeségemet pedig, hogy egy ősi karhoz tartozok, jelezze újra egy mondat a távolról érkezőkre az alapgondolatokból: Tegyék békével! Selmeci és soproni múltat úgysem tudnak varázsolni maguknak!

De nem baj az ez irányú konfliktus, vita, akár hevesen is, mert így forrja ki magát, akár száz évekkel ezelőtt, ahogy a már említett must is. Az pedig az újaknak mindig jót tesz, ha küzdenek a vágyott dolgaikért.

 Mi, ősi karokhoz tartozó diákok, volt diákok nem attól válunk jó hagyományápolókká, hogy betolakodókat keresünk az irántunk nemes lélekkel érdeklődők között, hanem attól, ha a jelentkező „parazita szokásokat” jól kezeljük és okaikat megszüntetni igyekszünk. Az érdeklődők és azonosulni vágyók nem okai a változó idők által jelentkező problémáinknak. Ha mi magunk nem éljük és szolgáljuk meggyőződéssel Selmec – Sopron – Miskolc örökségét, akkor külső érdeklődők nélkül is elveszhet, amit szeretettel féltünk.

Ezt szántam kiegészítésül Firmatársam alapgondolataihoz fűzni, az okokra helyezve a hangsúlyt.

 Kelt: Budapest, 2017. október 23.

                                                                                   Jó szerencsét!

 Mihalecz József, a: Golyó, exdiákrektor